Hányszor veszítünk el egy kincset, egy szerettünket vagy egy barátunkat, mert nem figyelünk az értékükre?
2015.07.07 18:12
Egy poros, gubancos, csapzott hajú őrült kereste a varázskövet.
Teste már árnyékká soványodott, ajka szorosra zárult, mint szívének örökre bezárult kapuja,
szemei világítottak, mint párjukat kereső szentjánosbogarak.
Lábainál a végtelen tenger morajlott.
A fecsegő hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek
és gúnyolták az őrült vándor süket fülét, aki nem értette beszédüket.
Talán már maga az őrült sem reménykedett, de mert a keresés életévé vált, nem pihenhetett.
Ahogy a tenger sem pihen, örökké az elérhetetlen ég felé nyújtogatva karját.
Ahogy egy soha el nem érhető célt kergetve, a körbejáró csillag sem pihen.
Poros, csapzott hajfürtjeivel az őrült is tovább kóborolt a magányos parton keresve varázsköveit.
Egy napon egy gyermek lépett hozzá és megkérdezte:
"Mondd, hol szerezted ezt az aranyláncot?" - s derekára mutatott.
Az őrült rábámult - a lánc, mely egykor valóban vas volt, most színarany - nem, nem álom, arannyá változott,
csak azt nem tudta, hogy hol, s mikor.
Az őrült vadul öklözte homlokát - hol, ó hol talált rá - tudtán kívül - a varázskőre?
Régi szokása volt, hogy fölszedett minden kavicsot, aztán megérintette vele a láncot, ismét eldobta,
anélkül, hogy ügyelt volna a változásra. Így talált rá és vesztette el az őrült a varázskövet.
A Nap lassan leáldozott az égen.
Az őrült eszeveszetten, görnyedt testtel, s porba hullt szívvel,
mint a gyökerestül kitépett fa visszafordult, hogy megtalálja az elveszett kincset.